12-ből 7, avagy csak nyugodtan dőljön hátra!

2018. Október 29, hasi ultrahangos vizsgálatra biciklizem. A kezelés oka, az, hogy túl magas vérnyomásokat mérek, nem érezem jól magam, és szeretném kideríteni az okokat.
Kevesen tudják, de én egy pár évig röntgenasszisztens voltam a 90-es évek elején, így nem volt kérdés, hogy egy régi, nagy tudású, kiváló szakemberhez megyek el, akivel annak idején volt szerencsém együtt dolgozni. A találkozás még sem kellemes, mert a doktornő figyelmeztet, hogy van egy elég nagy valami a jobb petefészkem mellett, aminek nem kellene ott lennie. 

– Mennyire izguljak? –kérdezem tőle

-Háááát, izgulj és menj további vizsgálatokra – mondja.

1-ből 1.

Ahogy kilépek az ajtón, máris hívom a barátnőmet, aki még mindig az egészségügyet támogatja munkájával.
Október 31-én reggel 7-kor már MRI vizsgálatra várok. Ekkor még abszolút nem hagyok teret annak, hogy negatív gondolataim legyenek. kb. 1hét múlva megkapom az eredményt, hogy igen van ott valami a jobb petefészkem mellett. 

2-ből 2.

Oké, keresünk egy nőgyógyászt, aki ha kell meg is tud műteni. Barátnőm megint SOS-ben intézi az időpontot magánrendelésre egy  nőgyógyászhoz. A doktor alaposan kikérdez, megvizsgál, hüvelyi ultrahangot is készít.

–       Nem látok semmit, ami itt le van írva, NYUGODTAN DÖLJÖN HÁTRA – mondja.

3-ból 2, hm…

Nem dőlök hátra. A következő héten már hasi CT vizsgálatra van időpontom. A képlet ott van, és halmozza a kontrasztanyagot. Határozott választ itt sem kapok, hogy hová tartozik és mi lehet az pontosan, de a leletező orvos már odaírja a leletemre, hogy: Tumor? 

4-ből 3… 

És itt elmegy a kedvem.
Mi van velem? Akkor most kihez forduljak? Ki fog segíteni? Ki fogja ezt kézbe venni?
Soha előtte nem kellett aggódnom az egészségemért, nem volt komoly, megoldhatatlan problémám.
Rossz kedv, nem érdekel semmi, nem megyek sehová, nincs kedvem semmihez.

A barátnőm megkér egy sebészt (mivel a nőgyógyász nem látta), hogy nézze meg a leleteimet és fogadjon. A sebész orvos megnézi, és azt mondja, hogy ez nőgyógyászati eset és ő nem tud mit kezdeni vele, de van egy kolléganője, akinek megmutatná, de ő most szabadságon van. 

5-ből 4, de még mindig nincs megoldás. 

Közben kicsit sem lehetek elégedetlen, hiszen egy bő hónap alatt olyan vizsgálatokon esem át napokon belül, amire mások hónapokat várnak.
Végre eljön a nap és mehetek a doktornőhöz, már december eleje van. Megvizsgál ultrahanggal, és látja ott azt a valamit, de ő több irányból is megnéz, több kezelőfejjel hüvelyen és hasfalon keresztül is. Leül velem egy nyugodt helyre, beszélgetünk, elmondja a véleményét. Igen, bizonytalan, hogy mi az ott, de találkozzunk január elején, újra csináljunk ultrahangot és, ha még mindig ott lesz az a valami, akkor január 28-án laporoszkópiával feltárja a hasamat és megnézi mi lehet az.

6-ból 5, és egy kicsit megnyugszom.

Január 7. Magánrendelés. Igen, ott van még, nehéz észrevenni, de több féle ultrahangos kezelőfejjel kívül-belül megvizsgál. 

7ből 6.

Január 21. 10 óra, klinika, műtét előtti egyeztetés, megint ultrahangos vizsgálatra várok. Egy éppen végzett, fiatal doktornő vizsgál, pár perc után, rám szól, hogy menjek el a mosdóba, nem lát semmit, mert tele van a hólyagom. Mire visszamegyek: -Jéé egy másik doki – mondom, egy szintén nagyon fiatal doktor ül ott, aki erre ijedtében még be is mutatkozik. Vizsgál néhány percig hüvelyen keresztül, leírja, amit lát.

Én meg magamban azt gondolom, hogy „édes jó istenem milyen szerencsém van, hogy nem ők vizsgáltak meg először, mert soha ki nem derült volna, hogy van-e ott valami… csak amikor már esetleg nagyobb baj van. Vagy szólnom kellett volna, hogy keressék jobban, vizsgáljanak meg másik ultrahangos fejjel?  De hát ők az orvosok, tudják, mit csinálnak. És a többieknek milyen esélyük van, akik kint ülnek és vizsgálatra várnak?”

Délben már bent ülök egy másik vizsgálóban, professzori vizit lesz. Mindenki feszült és izgul, suttognak. Huha, ez, de furcsa, félnek a főnöküktől? Bejön a professzor, köszön, bedugja 5 mp-re az ujját a hüvelyembe, kifelé menet meghallgatja az orvosomat, hogy laporoszkópiát szeretne csinálni nekem 1 hét múlva. Engedélyezi.

10-ből 7

Január 28. reggel 7 óra, jelentkezem az osztályon. Ismét leküldenek egy ultrahang vizsgálatra. Várok, végül is kitelik az időmből. Nagy mérgesen jön egy nem kezdő nőgyógyász. Megvizsgál, közben nem titkolja, ki is mondja elégedetlenségét, azzal kapcsolatban, hogy mi a francnak van erre szükség, csap vág, még jó, h nem veri szét a vizsgáló gépet. Sprintelünk, 1 percen belül van a vizsgálati idő hüvelyen keresztül. Ez idő alatt már diktálja is a leletet, megméri a méhem, a miómáim, és talán a petefészek nagyságát, de olyan gyors, hogy ebben nem vagyok biztos.

11-ból 7

Visszamegyek az osztályra, tudom, hogy 11 után kerülök sorra. A szobatársak mind fél órán belül szépen visszakerülnek, ők már délután mehetnek haza, én majd holnap este. A nyugibogyi hat egy kicsit, de bevallom, alapjában nem vagyok ideges, tökéletesen bízom a dokimban, jó kezekben vagyok. Már bent is vagyok a műtőben, csak egy dolog izgat:

– Ugye nem lesz katéterem?

-NEM, – hangzik a megnyugtató válasz, mindenki kedves, gyorsan elalszom.

Egy másik ágyban, egy másik szobában ébredezem, 2 óra körül van. Besüppedek a matracba, homokzsák a hasamon, infúzió a bal kézfejemben, vérnyomásmérő a jobb karomon, hát ez nem valami kényelmes. És bakker még katéterem is van – ezt hogy fogom túlélni. Amúgy nyugi van, nem fáj semmi. Valaki elmagyarázza mellettem, hogy mi történt, annyit megértek, hogy más, mint aminek nekiindultunk.

Elalszom. Megint ébredek.

• Hol vagyok?
• A poszt operatív osztályon.
• Holnap hazamehetek?
• Biztos nem, talán pénteken.
• Mi történt velem?
• Nem mondhatok semmit, csak az orvos.

Elalszom. Aznap este fürdés a tusolóban! Egy másik kórterembe kerülök. Sokat alszom. Másnap kora délután tudok beszélni az orvosommal, mindent részletesen elmagyaráz. Kiderült, hogy hatalmas veszekedés árán tudta megcsinálni a műtétet, mert a professzor végül nem engedélyezte, arra hivatkozva, hogy többen is megvizsgáltak, és nincs ott semmi.

12-ből 7, akkor visszamenőleg, amiről nem is tudtam…

És mi a történet?

A doktornő laporoszkópiával kezdi a műtétet, de mégis felvágja a hasam. Kiveszi a bal petefészkem egy több, mint 10 cm-es, dudoros felszínű daganattal együtt, ami átér a jobb oldalra is. Eltávolítja a 2 miómámat is. A daganat csúnya, kemény és elég rosszul néz ki. Elmondja, hogy azt gondolta magában itt a vég. De most már tudom, hogy jóindulatú volt és minden rendben lesz.

12-ből 7 az eredmény vagyis…

… 12 orvosi vizsgálatom volt, 12 orvosi véleménnyel kerültem kapcsolatba, ebből 5-en azt mondták, hogy semmi bajom. (2 kis mióma miatt nem műtenek meg, az mindenkinek van…)

2 ok miatt írom meg ezt a történetet

1.    Az első, ha valami van veled és bizonytalan a helyzeted, menj tovább és ne hagyd magad, NE DÖLJ HÁTRA, hanem küzdj magadért. Keress másik orvost, kérdezd ki az összes lehetőségről. Vedd igénybe az összes vizsgálatot, használj ki minden lehetőségedet és kapcsolatodat. Még, ha nincs is ott semmi, de akkor legyél BIZTOS benne.

2.    A második, hogy a LEGNAGYOBB KÖSZÖNETET mondjam a barátnőmnek, aki végig küzdött értem minden téren. Hálásan köszönöm doktornőnek, hogy magas szakmai tudással mellém állt és harcolt értem (jessszus harcolni kell a betegekért?). És nem utolsó sorban a doktornőnek, hogy felfedezte és továbbküldött vizsgálatokra. Mindenki másnak, akik gyorsan, hatékonyan lehetővé tették, hogy túljussak ezen a dolgon. Sajnálom, de nem írhatok neveket, pedig világgá kürtölném mindenki előtt, hogy KÖSZÖNÖM nekik!